Haláltánc


A Nyugat halálai

Nem volt se lusta, se nyafka,
Csak boldogtalan a Kaffka.
Színekről már nem danol:
Elvitte őt a spanyol.

(Kaffka Margit. 1918.)


Őrző volt egy ronda korban,
S porrá lett alant a porban.
Szent Mihály útján suhant:
Altatja s befedi hant…

(Ady Endre. 1919.)


Szerette nagyon az életet,
S vett a Léthéhez bérletet:
Meghótt Tóth Árpi, szegény,
Létére nem volt igény.

 (Tóth Árpád. 1928.)

         
A szájában obulus:
Megölte magát Gyulus,
Anna örök, de nem ő,
Tanú rá a temető.

(Juhász Gyula. 1936.)


Isa pur lett Kosztolányi –
Maradt belőle jottányi?
Ágytálra nem vágyik ő,
S nem várja az ágyikó.

(Kosztolányi Dezső. 1937.)


Csillagot bámul a bandzsa?
A vers is pimf s halandzsa.
Tar koponyája körül
Hulltának féreg örül.

(Karinthy Frigyes. 1938.)


Mindenki tisztelte elméjét,
Míg a rák megrágta gégéjét.
Nem óvta őt Szent Balázs,
Vége már, nincs apanázs.

(Babits Mihály. 1941.)


Elenyészett Túri Dani,
Róla többet nem hallani.
Meglett-e a hét krajcár?
Obulus a neve már.

(Móricz Zsigmond. 1942.)


Megölték őt, ki csak költött,
Szavakat egymásba öltött.
„Hagyjuk a gyilkolást abba!” –
Üvölti fülünkbe Abda.

(Radnóti Miklós. 1944.)


Lóci felnőtt, óriás,
Büszke is rá, nem vitás.
Koporsója ki-be dűl,
Rajta tücsök hegedül.

(Szabó Lőrinc. 1957.)


Nem kell neki kamásli:
Meghalt szegény Tamási,
Székelységnek alfája.
Elfogyott az ölfája.

(Tamási Áron, 1966.)


Tengerészsapkája árva,
Testének nagy része lárva.
Nem mond már „Egy mondat”-ot,
Ennél több nem adatott.

 (Illyés Gyula. 1983.)


Elmúltak minden nyűgei:
Meghalt a kis Panyigai.
Most már a holdban csónakoz’,
Sírján rongyszőnyeg szakadoz’.

(Weöres Sándor. 1989.)



A romantika halálai
(Magyarország, XIX. sz.)

Itt jönnek a romantika bölcsei:
Vörösmarty, Jókai és Kölcsey, etc...


Kecskeméten született,
S alkotott színműveket,
Hátra volt még egy aktus:
Elvitte egy infarktus.

(Katona József. 1830.)


Kazinczy után vezér,
Tisztelték nagyon ezér’.
Mikor meghalt urasága,
Lett neki egy Társasága.

(Kisfaludy Károly. 1830.)


Törékeny volt és beteges,
Jó ember és igen szerény,
Versei száma nem tetemes.
Temették Szatmárcsekén.

(Kölcsey Ferenc. 1838.)


Szerette nagyon a Rózát,
Egyaránt a verset, prózát.
Harcolt Bonaparte ellen,
A stílusa: szív és kellem.

(Kisfaludy Sándor. 1944.)


Nem bántja már az „Egy gondolat…”,
Utolsó perce de ronda lett!
Tölgyfa, kőszirt, gyertyaszál?
A szívében dzsida áll.

(Petőfi Sándor. 1849.)


Hamar elég lett a jóból:
Bot levék a nyűtt vonóból.
Ötvenöt mikor kitelt,
Nem kapott többé hitelt.

(Vörösmarty Mihály. 1855.)


Lucifer, Ádám és Éva –
Színházakban ma is téma.
Jeles költő e korban.
(Kiszenvedett vízkórban.)

(Madách Imre. 1864.)


Megverselte sok-sok éve:
Magyarból lesz oldott kéve –
Melynek oka gaz árulás.
(Elvitte őt szívtágulás.)

(Tompa Mihály. 1868.)


Letette végleg a lantot,
Balladát nem ír alant ott.
„Mért hallgat, mondja, Sire,
Mint megannyi puszta sír?”

(Arany János. 1882.)


Nem mesél már Jókai?
Megvannak jó okai.
Végrendelve kérte ő:
Tetemét ne fedje kő.

(Jókai Mór. 1904.)


Háti Yeti haláltánc

Meghótt Megyesi Pisti, nem hanta,
Vonójáról leszáradt a gyanta.
És jaj! Otthon hagyta a basszgitárt,
Mindegy! Hogy játszhasson rajta – kizárt!

Ádám, hol vagy? – így szólt az Úr,
Így lett otthona az azúr.
Nem nyüstöli többé a zongorát,
Eolhárfát cirógat odaát.

„Dobok nagy mestere, Cheopsz,
Ugorjál a sírba be, hopsz!
Nem készíthetsz többé sámándobot!
Festményeken sem hagyhatol nyomot.”

Bizony Carlsson sem fufonozhatik,
Ring már vele a charoni ladik.
A dobokat főleg nem verheti,
Földdel vannak tele kezei.

Nem játssza egy percig sem a némát.
Végleg elcsendesedett a Németh.
Nem mondhat a próbán többé újrát,
A halál elszakította húrját.

Fetternek is végleg leáldozott:
Hátrahagy billentyűt, sípot, dobot.
Nincs már szerepe többé e show-ban,
Fekszik némán süket koporsóban.


2008. Mindenszentek napján



Sírversek

Itt nyugszik Székely László úr,
Sírhalmán majom s kecske túr.
Hátrahagyott egy Nagy Könyvet –
Ejtsetek érte gyászkönnyet!

Itt nyugszik barátunk: Sass László.
Méretre nem nagy, de kiváló.
Finita: ím lepergett az orsó:
Nem kellett neki túl nagy koporsó.

Itt temették el a Sultz Sanyit,
Nem ivott sokat, csak annyit,
Hogy a mája egekbe nőtt.
Legyen neki könnyű a főd!

Itt markolászik rögöt a Tóth.
Isten uccse, most már tényleg hótt.
Szóviccet nem ötöl szakmányba’,
Bevarrták őt feteke kaptárba.

Itt alussza álmát nagy Axon,
Őrizze mennyei Nagyasszony.
Szerettük, míg itt a földön élt,
Öröm volt nézni, ahogy henyélt.

Itt van kiterítve a jó Hanek,
Föl nem kel már innen: minek?
Nem indulhat újból rektornak,
Ki nagy figűrje volt e kornak.

Itt lett kukacoké a Pordán,
(Beengedték az égi portán?)
Jó ember volt, de sokat szeszelt,
Így szolgálatja hamar betelt.

Itt pihen Laki, a filozófus,
E sírhant neki az utolsó juss.
Legvégül káromkodott egy cifrát:
Nem fejtette meg az élet titkát.

Emitt oszol Nász Putyó János,
Halála abszolút nyilvános.
Míg élt, élce sokakat eltalált:
S most ezerrel gúnyolja a halált.

Itt temették el Kis-Simont,
Üdvéért imát, mondd, ki mond?
Mindene volt a pantomim,
S most itt fekszik, bénán, nyomin.

Itt alussza álmát Vadász Laci.
Nem jut neki többé muff és smaci.
Őt, aki volt az élet császára,
Deszkák között fektették hátára.

E sírban is nyugszik lent valaki.
Na nézd, a rajzos Tarpataki!
Úgy látom, üres a koponyája:
Végleg elkopott már ceruzája.

E hant alatt nyugszik Tisza Sanyi.
S ki itt megáll, szól: „Ennek már annyi!”
Nagy muzsikus volt ő, jó zenész.
S most lepi őt nyirok, penész.

És emlékeztek még Sarlaira?
Akkor tekintsetek hamvaira!
Minden hangszernek virtuóza volt.
A zene szól… de ott van lent a holt.

Nagy Imre is beadta a kulcsot,
Vezet odafent mennyei klubot.
A halottkém tett mellé egy X-et,
Szalagos magnón hallgat Hendrixet.

Itt nyugszik Yemane Araya,
Mert elhagyta minden ereje.
Nem számít már bőrszín, „szerszám” –
Lustálkodhatik ezerszám.

Nem kelti fel vegyszer, Hypo,
Tudja jól ezt Fűz Pipo.
Nem ír több verset, esszét.
Férgek rágják szerteszét.

Husiról a hús lefoszlott rég,
Borból egy korty is éppen elég.
Nem kell már fröccsből négyzetméter,
Szellemét befogadta az éter.

Nem nagy ügy: meghalt Németh Tamás,
A szaxofonját megfújta más.
Konkrétan: a halál – freedzsesszt játszik,
Míg ő a sírban vígan citerázik.

Még aki van a sorban: a Bakó.
Ilyen névvel, persze, idevaló.
Tanítós volt, vidám és jó gyerek.
Meghalt. Bizonyítják e sírjelek.

És Zsigám, te sem úszod meg a tort:
Rúgják a tyúkok sírodon a port.
Azért temetlek – akárki meglátja –:
Te vagy Székelynek mézédes barátja.


És végül:

Itt nyugszik haló porában Fetter,
Nem melegíti nagykabát, szvetter,
Sem a kevert (= császárkörte és rum),
Szól neki már a Circum dederum…


2008. Mindenszentek éjjelén


kiszámoló

egy-két: az a szép
bizsereg az öröklét
há-négy: hová mégy
mindhalálig halott légy
öt-hat: oszolhat
harangszóval hív a pap
hét-nyolc: nekem nyóc
kicsi kaszás takonypóc
kilenc-tíz és tizenegy:
közel a Koponya-hegy
tizenkettő: vége már
előre fut a halál


Halotti beszéd

In memoriam M. Á.

Láttyátuk feleim… ennyi az élet,
Nem váltható rá se jegy, se bérlet,
Nincs bölcsesség, recept rá,
A sínek végül összeérnek.

Harminc év, negyven vagy kétannyi,
A sorsod ugyanaz: embernek maradni.
Úgy vagyunk itt, mint szemek a láncban:
Élünk egy ismerős, rideg világban.

Vonat jön, fékek csikorognak,
Az élő fejet hajt a holtnak,
Egy mozdulat az ijedt időben –
„Most van a nap a lemenőben...”

A holtak élnek, az élők halnak,
Szűk gondjaink naponként csalnak,
Bakter fütyül, sorompó villog,
Sápadt homlokodon ott a billog:

„Kit anya szült, az mind csalódik végül”,
 Itt hagyja tört vágyait emlékül.
S ha porba dőlnek hiú álmai egyszer,
„Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.”



Mellékdal:

Állj meg itt e sírnál, vándor,
Ágnes nyugszik itt, a Müller családból,
Kiálts rá az árnyékvilágba is jó nagyot:
„Miért nem vigyáztad azt a kurva vonatot!?”



A nyolcadik napon
E. Zs.-nek, aki visszaszökött a halálból

Illan a sorsunk, mint hollószín
hajadról a gyertyafény,
a sarokban törött bőgő hever,
s egy húrjait vesztett gitár

most sötét van
hallgatunk
szemedbe nézek
némán jajgatunk

A legjobb osztálykirándulásunkra,
emlékszel-e, amikor annyit kiabáltunk,
hogy berekedtél, gyerek voltál még,
kedves, gondtalan, nagyon megszerettelek

most jósolsz a tenyeremből
vitatkozunk
hízelgőn átkarolsz
s rám ömlik mosolyod

Fiatalabb és öregebb vagy nálam,
a haláltól öregedett és bölcsedett,
tanárod voltam, s most te vagy a tanárom,
halálos sebeid életre intenek

most a szádat nézem
rózsát veszek neked
nem szólok hozzád:
hangosan hallgatok…

Nyolc nap telt élet és halál közt,
míg visszahulltál ide közénk,
most vágyak és tettek kergetnek, 22 évesen,
s azt mondod, jövődet biztosan tudod:
a jövőt, a kiszámítható ismeretlent,
az eldönthető válaszokat, keresztutakat,
magabiztos lettél, felnőtté lettél,
aki tudja, mennyi nyolc nap élet odafönn
s mennyivel több nyolc nap halál idelenn

***
                                       
Csak ülünk egy kávéházban
és éjfél lesz és hajnal lesz a dombokon
s már érzem én is a halálos csattanást
s felébredek hozzád a nyolcadik napon
De csak billegek így tovább kétségek között:
nincs számomra sors, nincs jövő, csak múlt és jelen,
nincs isten, nincs ember, csak magam vagyok
a csillagok alatt, ahol nevedet becézgetem…

Pilisvörösvár, 2002. március 25.